A gyermek-szülő-pedagógus viszony eleve kudarcra van ítélve, ha alapja nem a bizalom.
A gyermek alulról tekint fel, tapasztalatok hiányában csak a megérzéseire tud támaszkodni. Azonnal érzékeli, ha valamelyik fél nem bízik a másikban. Ekkor minden borul. A gyermek nem tudja befolyásolni az eseményeket, de biztos, hogy vesztesként kerül ki a helyzetből. Ebből következik, hogy mindenki vesztes.
A bizalom csak egymással együttműködő, a másik fél helyét és szerepét elismerő viszonyban tud kialakulni. Ha megelőlegezem a bizalmat a másik félnek, akkor nem tudom leuralni, de van esély a közös győzelemre. Ez csak akkor működik, ha tudjuk, mit nevezünk győzelemnek – esetünkben én győzelemnek a gyermek normális fejlődését látom.
A bizalom az alapja a közösségi létnek. Bízom a szabályokban, és biztonságban élhetek. Bízom, hogy a KRESZ-t mindenki betartja, bízom az orvosban, az ügyvédben, a könyvelőben, a tanárban, a fodrászban, a postásban, a szomszédban – mindenkiben, akit ismerek.
Ha a közösségben a bizalom, az együttműködés helyett győz a versenyszellem, ha a túltenyésztett ego uralja a normalitást, akkor harc lesz mindenből. A harc pedig negatív végösszegű játszma – a győztes is sokat veszít.
Ha egy komplexusvezérelt szülő megkérdőjelezi a pedagógusok tudását, módszereit, kontrollálni próbálja tevékenységét anélkül, hogy bármilyen szakmai rálátása lenne a dolgokra, akkor olyan, mint az elszabadult hajóágyú. Ha a szülőnek fontosabb, hogy naponta figyelmet csikarjon ki a pedagógusból – mindenféle vélt vagy valós indokkal-, mint az hogy a pedagógus a gyerekkel foglalkozzon, akkor ez a szülő valamit nem értett meg az életből. (Szinte minden csoportban van egy- két ilyen szülő – ha nem tudod, ki az, akkor lehet, hogy te vagy az. 
)
Minden közösség jövője azon múlik, hogyan viszonyul a pedagógusaihoz!!!
https://www.facebook.com/photo/?fbid=808310134371264&set=a.122219066313711