Felnőtt az a nemzedék, mely már végtelenítve kapta a szirupos vagy kretén rajzfilmeket. Nem olvasnak, csak pörgetik az instát. Ha ebbe a komfortzónába becsúszik a gyerek, az konkurenciát jelent, nem kiteljesedést.
Mindennapos kép az utcán az az anyuka, aki három lépéssel a gyerek előtt telefonál kihangosítva, hogy a vonal másik végén hallják, milyen rossz a gyerek, most is hogy ordít – így el fognak késni. Ezek az anyák játszótéren sajnáltatják magukat, hogy a gyerek hogy eltorzította a testüket, majd megkérdezik, hozzák-e a kis hangfalat, vagy jó lesz a kedvencük zenéje a telefonról is. Szeretetüket drágának tűnő tárgyakkal fejezik ki, de dühösek azonnal, ha a gyerek leejti, vagy összekoszolja.
Nem értik, hogy a gyermek nem egy apró, rosszul működő felnőtt, hanem egy teljes, egész, tökéletes lény. A felnőtt világ elvárásai számára nem értelmezhetők – ehhez hosszú évek kellenek. Nem várható el felelősségteljes gondolkodás, ezért hibáztatni őket nem lehet.
A viselkedésmintákat tőlünk tanulják. A csecsemő akkor tanul meg mosolyogni, ha rámosolygunk. Utánoznak minket minden pillanatban. Szédületes tempóban fejlődnek, ha hagyjuk. Ez a tempó mind testi, mind értelmi szinten hullámzó. Egy gyermek normálisan csak akkor tud fejlődni, ha az izmai a saját tempóban tanulják meg a dolgukat. Ezért rossz nézni azokat a kicsiket, aki nem saját maguk próbálnak meg lépni, járni, hanem a büszke szülő, amint lehet, boldogan sétáltatja.
Az egészséges fejlődés alapja a játék, ami rohangálásból, egyre nehezebb dolgokra való felmászásból és közben harsány ordításból áll, hiszen akkora az agyuk a testükhöz képest, hogy csak így jut elég friss oxigénhez. A szülő viszont manapság azt jutalmazza, ha a gyermek csöndben ül és meredten bámulja a kijelzőt.
A képekben gondolkodás szóbeli mesék segítségével alakul ki, ahogy a saját kis világukat berendezik a hallottak alapján. A rajzfilmek lekötik, de megfosztják a képalkotás képességétől, mivel valaki már elvégezte helyettük. Az agy ilyenkor jutalmazza őket, mint a drogosokat – a test ugyanúgy reagál, elvonási tünetekkel, elsorvadással.
——
Szerencsések vagyunk, mert kivételesen gazdag kultúránk mesékben. Irodalmi, képzőművészeti nagyságaink az elhallgattatás elől gyakran emigráltak a mesék világába (Weöres Sándortól Jankovics Marcellig hosszú a sor.) Legjobb zenészeink és színészeink vették komolyan a feladatot, értéket közvetíteni az utókornak. Ez segíthet alternatívát nyújtani a fogyasztó világ torz világképével szemben, de a személyes jelenlétet, a teljes figyelmet semmi nem pótolhatja.
Ha nem akarjuk, hogy tovább nőjön a testképzavaros fiatalok, majd kevésbé fiatalok száma, ne legyen általános a figyelemzavar, a hiperaktivitás, ha elegünk van abból, hogy az óvodai és iskolai csoportokat egyre több gyerek terrorizálja viselkedésével, akkor beszélnünk kell erről. Oda kell figyelni olyan szakemberekre, akik teljes életüket tették fel a gyermekek megértésére (pl. Vekerdy Tamás). Vissza kell emlékeznünk, milyenek voltunk gyerekként. Csak figyelemre van szükség – minden szinten, különben elveszítjük a jövőt és értelmetlenné válik a teljes múlt.
https://www.facebook.com/photo/?fbid=805881394614138&set=a.122219066313711