A naponta keletkező újabb és újabb személyes jogok védelme olyan mértékű öncenzúrát követel meg, hogy lassan kibeszélhetetlen bármilyen probléma. Ezzel foglalkozni kényelmetlen, lehangoló – ráadásul jóval több szellemi energiát követel, mint átkapcsolni egy másik sorozatra. Annyi inger éri a tudatunkat és a tudatalattinkat, olyan intenzív a folyamatos érzékenyítés, hogy lassan elveszítjük reagálási képességünket a valós problémákra.
Az abszurditások világából a pótcselekvések labirintusában menekülünk. A fittness-ből wellness lesz, a beszélgetésekből lájkolás, a jelenségek értelmezéséből intellektuális maszturbálás. A kritika kínos, de könnyen törölhető. A legkisebb kényelmetlenségre vagy agresszió, vagy áldozati póz a reakció. Bármilyen kijelentés könnyen félreérthető, ha hiányzik a metakommunikáció: a gesztusok, a hangsúlyok, az érzelmek, a szenvedély vagy a humor.
Fiatalként volt víziónk magunkról és a világról. Amikor magunkat láttuk a jövőben, felfelé néztünk. Hittünk az egyetemes értékekben, fel sem merült a megkérdőjelezésük. Gyerekeink jövőjénél nem volt fontosabb. A gyermekvállalás nem lemondás és áldozatvállalás volt, hanem a legszebb dolog, ami megtörténhetett velünk. A felnőtté válás biztos ismérve, a felnőttek világába való belépést jelentette.
Mára a különböző abszurd társadalmi folyamatok együttállása következtében minden érték megkérdőjeleződött: a gyerek, a család, a közösség, a nemzet. Cserébe mindennél kényelmesebbé vált az életünk. Megépítettük a Mátrixot és beköltöztünk – már csak a piros ruhás nőre figyelünk.
Ha megtanuljuk felismerni a valóságról leszakadt, hamis viselkedésmintákat, megértjük az információ és a manipuláció közötti különbségeket, akkor talán sikerül kikeverednünk ebből a rémálomból.
Ha megismerjük a különböző függőségek kialakulásának mechanizmusát, akkor, megértő figyelemmel, segíthetünk csillapítani pusztító hatásukat.
https://www.facebook.com/photo/?fbid=808113367724274&set=a.122219066313711