A kapuzárási pánik már nem csak egyéni jelenség, hanem korszellem lett.
Az önfeledt céltalanság kényszeredett mosolya most kezd rászáradni korosztályom élményvezérelt tömegeire. Szomorú látni a kiöregedett hétvégi rokkerek romantikus elképzeléseit egy jobb világról, melyre még mindig vágynak, ahelyett, hogy megteremtették volna.
A korlátok lebontása felszabadított minket a jóról-rosszról való elmélkedés szorongató eredményei alól, behozta a „mi minden lehetne még” lehetőségét, elsöpörte az életből származó belső rendet. Kiderült, hogy aki a célban látta a kiteljesedést, az már a lövés előtti pillanatban mellél őtt, mivel nem a célra kellett volna fókuszálni, hanem az oda vezető belső útra.
A történelmi tudásunk Möbius-szalagja szerint: A nehéz idők erős embereket formálnak (a háborús nemzedékek). Az erős emberek jó időket hoznak el (a szüleink nemzedékei). A jó idők gyenge embereket formálnak. (ezek lettünk mi). A gyenge emberek nehéz időket hoznak el. Érezzük hogy eljöttek a nehéz idők, de nem akarjuk tudomásul venni, amikor annyi mediterrán sziget van még, ahol nem nyaraltunk. Minek dolgoztunk annyit, ha most nem élvezhetjük, ha nem könnyíthetjük ki gyermekeink életét?
Gyerekeink koravén nyugdíjasként kerülnek ki az iskolarendszerből (hiszen ezt a mintát látták tőlünk). Az egyre értéktelenebb diplomájuk árnyékában irreális bérezési igényekkel lépnek fel, hiszen a naprakész, drága csúcstechnológiák nekik készülnek. Addig is maradnak a fesztiválok, ahol csak szétcsapatott tudattal lehetnek boldogok.
A technológiai kánaán megteremtésének hevében kiégett következő generáció motiválatlansága csak tünet, nem ők a felelősek a jelenségért. Felkészületlenül rájuk szabadítottuk vágyainkat, majd a vágyak koncentrált kivetülését – a virtuális világot. Bekötöttük őket a Mátrixba, majd csodálkozunk, hogy csak a piros ruhás nőt nézik. Lassan olyanok lesznek, mint azok a kísérleti patkányok, akik addig nyomkodják a dopamint adagoló gombot, amíg éhen nem halnak.
A boldogsághormonoktól való társadalmi függőség elfedi a halálkultusz térnyerését. A jóemberkedéssel való pózolás, a tolerancia zászlóinak lengetése csak önámítás mind egyéni, mind társadalmi szinten, csak tovább fokozza a feszültségeket, elfedve a valódi problémákat. Az anyagi sikerek és a szociopátia kéz a kézben teszik boldoggá egymást.
A magunkról alkotott belső kép találkozása a tükörből ránk néző valósággal hozta létre annak a filterezett virtuális világnak az igényét, ahol mindenki a boldoggá hazudhatja magát. Létrejött egy olyan élményeken alapuló visszacsatolási rendszer, melynek működését már nem értjük, de nem is érdekel senkit, ha permanensen képes termeltetnie velünk a boldogsághormonjainkat.
A gyermektelenségben megnyilvánuló társadalmi- kulturális önpusztítás már ipari méretek ölt. Jelszava a progresszió, hitvallása az egyén teljes szabadsága, élménye a lemaradástól való szorongás, felszíne a stílus, ellensége a család, cselekedete a toleranciaterror, következménye a magány.
A téma attól kibeszélhetetlen, hogy úgy látszik, már nem lehet változtatni semmin – ha most elkezdünk rajta szomorkodni, akkor megkérdőjeleződik minden, amit az elmúlt évtizedekben összejött.
A nézőpont váltáshoz még nincs késő, minden nap alkalmas rá. Minden válságkezelés első lépése, hogy belássuk, válság van. Második lépés, hogy elfogadjuk, felelősek vagyunk a válság kialakulásában. Ha ez megvan, akkor lehet koncentrálni a megmentendő valódi értékekre.
https://www.facebook.com/photo/?fbid=863473172188293&set=a.122219066313711