Minél távolabb kerül valaki az élet körforgásától – az élet érzésétől, megtapasztalásától – annál kiszolgáltatottabb az életérzés-árusoknak.
A lepukkant BMV-k országában lehet vigyorogni az „élet császárai” igénytelen nyomorultságán, de ugyanaz a belső kényszer hajtja őket, mint az identitásukat high-tech kütyükben megtaláló kockákat, a szépségipar karjaiba menekülő örökké fiatalokat vagy a méregdrága alkoholok kifinomult kóstolgatóit.
A szivárványos zászlók alatt felvonulóknál senki sem költ többet magára. A természetjárók vagy a kiskertben guggolva gazolók kevésbé jó vásárlók, mint a fülhallgatós, neonruhás városi sportmegszállottak. Az őszülő nagymamák unokáikkal sétálva kevésbé jó fogyasztók, mint a korosztályuk magányos cicababái, kiknek, ha van is gyermekük, az is külföldön nyomorog a nagyobb fizetés érdekében.
A magány mértéke lemérhető a pálmafás, naplementés posztok számában, a boldogságról megosztott egymondatos bölcsességek felszínességén, vagy a humoros videókkal figyelemért pitizők nyomulásán. Ők az ideális vásárlói célcsoport – a marketingesek primer célterülete. Nincs is más feladat, mint hogy benntartani a fogyasztót ebben, a fejükben évtizedek alatt felépített, vágyott élményvilágban. Ezért üldözendő a család, mert puszta létével képes rávilágítani, milyen hamis az a törekvés, hogy tárgyak birtoklásával, élmények vásárlásával csökkenthető a boldogság hiányának mindent szétfeszítő érzése.
Tisztán látható, hogy egy kultúrában annál több pszichés beteg, lelki sérült, minél életellenesebb, minél inkább az anyagi értékek a meghatározók. (Ki látott már depressziós parasztot?)
Az aranyozott mókuskerék csapdájából nem könnyű szabadulni, mert ez a nézőpontváltás a legnehezebb. Ha összeomlik az értékrend, nincs mibe kapaszkodni – jogos az elfojtott félelem a bezuhanástól.
A folyamat attól ördögi, hogy először elszeparál, aztán, ha már nincs kikre támaszkodni jönnek az egotrénerek, vallási szekták, a tudatmódosító szerek, melyek tovább gátolják a felismerést: a szorongás oka nem kívül van. Nem a rossz kormányzás, a kevés fizetés, az ostoba munkatársak, az időjárás, a drága benzin vagy a megszáradt kenyér az oka a rossz közérzetünknek – ezért nem segít egy finom csoki, kávé vagy bor, nem töltődünk fel egy áttombolt fesztiválon, hiszen csak elfedi ideiglenesen a problémát.
Ami a legnehezebb, kizárni a mindenhonnan arcunkba nyomuló reklámterrort, mely visszaigazolja hamis értékrendünket. Azért a legnehezebb, mert nem a tudatunkra hat, hanem a tudatalattinkra – vagyis hiába tudjuk, hogy hazudik, akkor is hat ránk. Mindent megtesz, hogy az életről az életérzésekre irányítsa a figyelmet. Egy haldokló üresedő arcában több igazság van, mint egy megvillantott tökéletes, fehér fogsorban.
Amíg mindenki az életérzések rabja, addig ne várjuk el leányainktól, hogy anyaként képzeljék el az életüket – ne műkörmöshöz járjanak, hanem ringatóra.
A kiút kezdete lehet egy olyan életmód kialakítása, melyben tudatosan kihátrálunk azon impulzusokból, melyek minden pillanatban boldogsághormonokkal jutalmazzák figyelmünket: értesítések kikapcsolása először csak éjszakára, majd, ha a környezet megszokta, hogy nem reagálunk éjjel-nappal, akkor nappalra is. Ha kordában tudjuk tartani a telefonban rejlő digitális pórázt, akkor megláthatjuk a játszótéren egy fadarabbal játszó kisgyermek önfeledt boldogságát.
https://www.facebook.com/photo/?fbid=844392160763061&set=a.122219066313711