Nagyon kifáraszt, hogy a legtöbb beszélgetés, találkozó, családi ünnep, poszt pár mondat után ugyanoda lyukad ki: ki mennyire utálja az Orbánt (Gyurcsányt). Az ilyen egybites megoldásokra redukált, beszélgetéseknek álcázott hitvitákban már nem a megoldást, csak a kiutat keresem.
Mára a tatárjárástól az időjárásig minden téma kisiklik, mert valaki pár lólépés után beleránt abba az átpolitizált komfortzónába, melyben az unásig ismert sablonok darálásával biztonságban érzi magát. Azonnal felmentést érez minden alól, érzi, ahogy a saját igazának mámora szétárad a kis buborékjában. Minden más érték háttérbe szorul, csak egy számít, az utálat iránya és mértéke – mintha egy embert alapvetően csak ez határozna meg.
Egyre többször tapasztalom, hogy ha nem lépek be ebbe a toxikus légkörbe, hanem próbálom visszakanyarítani a témát az eredeti irányba, akkor az utálat azonnal irányomba vált ki szélsőséges indulatokat, pedig csak arról van szó, hogy éppen most nem tudok mit kezdeni azzal, hogy ma ki mennyit lopott.
Nem érdekel egy színész politikai nézete, csak az, hogy a szerepét mekkora átéléssel tudja eljátszani, mint ahogy a buszsofőr külpolitikai elemzése sem, csak az, hogy hogyan vezet, vagy a szomszédom jártassága a hírcsatornákon, inkább csak az, hogy hogyan sikerült a kisfia versenye.
Rendszeresen abban a helyzetben találom magam, hogy régről ismert emberek betolnak olyan elátkozott szekértáborokba, melyekbe magamtól be nem tenném a lában, s mire feleszmélek, olyan gondolatokat kérnek rajtam számon, melyekhez semmi közöm. Ha pedig felhívom rá a figyelmet, hogy miért vetíti rám a vélt ellenség képét, azonnal valós ellenséggé válok. Ehhez már elég csak annyi is, hogy megpróbálok más nézőpontból is megvizsgálni egy témát, gondolva, hogy a dolgok árnyaltabbak lehetnek, mint hogy eredendően gonoszságból tesz vagy mond valaki valamit.
A jelenség azért is borzasztó, mert már nem kötődik a műveltség- vagy iskolázottság hiányához, életkorhoz vagy életmódhoz, kulturális azonosulási pontokhoz. Megjelenik a játszótéren, sportversenyeken, kiállításmegnyitókon, koncerteken vagy pénztári sorban várakozva.
Veszélyes, mint az ópium: letompítja az élet fájdalmait, de közben teljesen kifosztja élvezőjét. Mint minden függőséghez vezető szerből, ebből is egyre nagyobb adagokra van szükség az élményszint fenntartásához. A zsigeri gyűlölködésbe zuhanáshoz egyre gyorsabban és egyszerűbben lehet eljutni – megszűnnek azok a morális gátak, melyek még nemrég természetesek voltak. A történelemből látjuk, hogy ez hová vezet, még sem tanulunk belőle.
Egyre nehezebb kimozogni az ilyen helyzeteket, egyre nehezebb a sok véleménybuborék között úgy navigálni, hogy meg ne bántsak valakit, de közben ne rántson be ez a világ.
Adott esetekről, ügyekről, folyamatokról megvan a magam véleménye. Ha valaki kíváncsi, akkor szívesen megosztom az információimat, gondolataimat, de nem tudok mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy ezt kihagyva ítéljen meg bárki.
https://www.facebook.com/photo/?fbid=1074125511123057&set=a.122219066313711