Technológiai fejlettségünk árnyékában Istent játszunk, miközben rosszabbak vagyunk az állatnál, ha elszabadulnak elfojtott vágyaink. A gyönyör utáni sóvárgás maga a múltunk, ősemlék állati mivoltunkról. Intenzitása csak a maximumot ismeri, eléréséhez minden energiánkra szükség van. Csak az adott pillanatban létezik. Beteljesülésekor bezuhan minden, marad ismét a sóvárgás. Minél könnyebb elérni, annál nagyobb intenzitás kell ugyanannak az állapotnak az eléréséhez.
Az öröm a mindenséghez tartozás megmaradt villanása. Nincs intenzitása, aktivitással nem érhető el, ezért a legkönnyebb elérni. Az öröm – minden felismert villanás – örökre megmarad, fénye beragyogja emlékeinket.
A fogyasztásra kondicionált ember csak a gyönyörben tud gondolkodni, de belül az öröm emlékére vágyik. Ebből következik, hogy amikor az örömét akarja demózni egyéni, családi, nyaralási stb… poszttal, akkor a reakció legszebb szava az, hogy gyönyörű. Az örömből nem származik ilyen mindennapi, elhasznált szavunk, mert nem tudunk vele lépte-nyomon hencegni.
Sem a gyönyörtől, sem az örömtől nem szabad elvágni magunkat, hiszen akkor emberi mivoltunk kerül válságba. A feladat a belső egyensúly megtalálása, ennek felismerése, megélése.
A gyermeknemzés minden gyönyörök etalonja. A család, a gyermeknevelés megadja az öröm pillanatainak sorozatos láncolatát. A végső kérdés megválaszolásának („miért élünk?”) alapszorongására nem a tudatunktól kapjuk meg a választ, hanem érezzük – de nem merjük elhinni, hogy ilyen egyszerű.
https://www.facebook.com/photo?fbid=820355176500093&set=a.122219066313711