Az űrkorszak kommunikációja légüres térbe került. Teljes gázzal dübörögnek a hajtóművek, de már senki nem hall meg semmit.
Soha nem rendelkeztünk ennyi kommunikációs csatornával, ennyi információval és ilyen fejlett közvetítő technológiákkal, mégis egyre kevésbé vagyunk képesek valódi kommunikációra.
A kommunikáció mennyisége azonban nem azonos a minőségével. Ma mindenki beszél, véleményt mond, reagál, kommentel, publikál. A kommunikációs aktivitás szinte végtelen. Csakhogy a közlés és a megértés két különböző folyamat. A kommunikáció eredeti célja a kölcsönös megértés lenne, a mai információs környezetben viszont sokszor inkább az önigazolás eszközévé válik. Már nem egymással beszélgetünk, hanem egymás mellett működtetjük a saját kommunikációs rendszereinket. Az algoritmusok egyre pontosabban képesek eljuttatni hozzánk azokat az információkat, amelyek megfelelnek az érdeklődésünknek, előfeltevéseinknek és világlátásunknak. Csakhogy ezzel párhuzamosan csökkenhet az esélye annak, hogy valóban találkozzunk egy másik nézőponttal.
A kommunikációs iparágak olyan sikeresen sajátították el az emberek figyelmének megszerzését, hogy közben fokozatosan elveszítették a képességüket a valódi viselkedésük befolyásolására. Összekeverték a figyelmet az érdeklődéssel, az érdeklődést a szándékkal, a szándékot pedig a cselekvéssel. A kommunikáció önmaga csapdájába esett.
A marketing és a politikai kommunikáció hosszú időn keresztül egyre kifinomultabb módszereket fejlesztett ki az emberek elérésére.
– Megtanulták, hogyan ragadják meg a figyelmet.
– Megtanulták, hogyan keltsenek vágyat.
– Megtanulták, hogyan alakítsanak ki érzelmi kötődést.
– Megtanulták, hogyan ösztönözzenek azonnali reakcióra.
– Megtanulták, hogyan mérjék mindezt.
Csakhogy ezek a módszerek elsősorban a reakció kiváltására optimalizálnak, nem feltétlenül a tartós elköteleződésre.
Miközben a kommunikációs iparágak a figyelem megszerzésére építették fel a működésüket, közben lassan felszámolták azokat a feltételeket, amelyek között a figyelemből érdeklődés, az érdeklődésből megértés, a megértésből pedig elköteleződés születhet. A lájk nem érdeklődés, a regisztráció nem részvétel, a megtekintés nem megértés és a szimpátia sem feltétlenül jelent bizalmat.
Az emberek figyelméért folytatott versenyben az élmény lett az egyik legfontosabb valuta. Mindennek érdekesnek, izgalmasnak, látványosnak, szórakoztatónak és azonnal befogadhatónak kell lennie. A következmény: az élmények fogyasztása elkezdi kiszorítani az elmélyülést igénylő tevékenységeket. Pl: Valaki meglát egy érdekes programot, regisztrál, mert a téma izgalmas, a részvétel pedig egyetlen kattintás. Aztán eljön az időpont, és inkább választ egy másik élményt. Nem feltétlenül azért, mert az első program elvesztette az értékét, hanem mert időközben megjelent valami más, ami pillanatnyilag vonzóbb.
A politikai szereplők egyre inkább a láthatóságért, a figyelemért és az érzelmi azonosulásért versenyeznek. A programok, szakpolitikai elképzelések és hosszú távú vállalások nehezebben versenyeznek a személyes történetekkel, konfliktusokkal és látványos kommunikációs eseményekkel. Így az államférfiak helyét egyre inkább a figyelemgazdaság szereplői veszik át, akik a kormányzás helyett (jó pojácaként) a közönség folyamatos szórakoztatásával és érzelmi mozgósításával foglalkoznak. Odáig silányult minőségük, hatalmi arroganciájuk hogy már észre sem veszik, mennyire manipulálhatók.
A kommunikációs iparágak olyan embereket neveltek ki, akiket egyre nehezebb kommunikációval elérni. A kommunikációs és marketingipar nem csupán megtanulta kiszolgálni az emberi igényeket, hanem elkezdte aktívan alakítani is azokat. Kialakított egy olyan fogyasztói magatartást, amelynek alapja az azonnali élmény, a folyamatos választási lehetőség és az elköteleződés nélküli részvétel, és most ennek a következményeivel szembesül. A marketingesek, politikai kommunikációs szakemberek és közvélemény-kutatók olyan modelleket építettek, amelyek az emberek reakcióit próbálják előre jelezni, csakhogy ha az emberek viselkedését egyre inkább a pillanatnyi ingerek, az aktuális érzelmek és a folyamatosan változó alternatívák határozzák meg, akkor a korábbi viselkedési minták egyre kevésbé adnak biztos előrejelzést.
Mi történik akkor, amikor a manipulációra optimalizált kommunikációs rendszerek már nem képesek manipulálni a saját maguk által formált fogyasztókat?
A legfiatalabb generációk már ebbe a világba születtek bele. Számukra nem egy korábbi, nyugodtabb, kiszámíthatóbb kommunikációs környezet bomlott fel, hanem ez a folyamatos ingerváltás, az azonnali visszacsatolás és a korlátlan választási lehetőség jelenti a természetes közeget. Nem kérhetjük rajtuk számon, hogy másként viselkednek, mint azok, akik egészen más szabályok szerint szocializálódtak. Mi alakítottuk ki ezt a környezetet, mi építettük fel azokat a rendszereket, amelyekhez ők alkalmazkodtak. A következményekért ezért elsősorban nem őket kell felelőssé tennünk, hanem nekünk kell megértenünk, milyen világot teremtettünk számukra.
A fiatalok nem felelősek azért, hogy milyen környezetbe születtek, de nekik is szükségük lesz arra, hogy felismerjék annak működését, és képesek legyenek tudatosan alakítani a saját viselkedésüket. Nem az új generációkkal van baj, hanem azzal a világgal, amelyet örökül hagyunk nekik, majd az alkalmazkodásuk következményeit rajtuk kérjük számon. A közös értékek nélkül nehezebb közös célokat találni. Közös valóságértelmezés nélkül nehezebb közös álláspontot kialakítani. Kölcsönös megértés nélkül pedig lehetetlenné válik az együttműködés.
A végső kérdés: vajon képes-e az ember megőrizni az együttműködéshez szükséges képességeit egy olyan környezetben, amely egyre inkább az egyéni figyelem, érdek és azonnali kielégülés köré szerveződik?
https://www.facebook.com/photo/?fbid=1716282006907401&set=a.122219066313711
